MTK legendárium | 166. rész

Az MTK egykori ötösfogata. A legendás csatársor (Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny). 16. rész. Molnár György (1901-1977)

Molnár Gyuri idős napjairól – mint az előző részben már említettük – Zelk Zoltán eredeti tudósítást közölt, mely így folytatódott:

„De most itt ülünk a fehér abrosszal terített asztalnál, két fehér hajú ember. Én csupa emlék, ő csupa csodálkozás. Mikor megmondtam neki, azért vagyunk négyszemközt, hogy megírjam e találkozást, hogy felidézzem e találkozás ajtaján bezúduló emlékeimet, éppúgy, mintha költői pályám első mesterével, vagy a velem induló pályatárssal beszélgetnék, végre a bemutatkozás óta először ő is megszólal:

– Hogy jövök én ehhez?

S mert szabadkozása olyan nagyon őszinte, próbálom megértetni vele „hogyan jön ő ehhez” miért kerül egy tervezett arcképtárlat falára az ő portréja is. De tovább védekezik:

– Hiszen annyi nagyobb futballista volt nálam, Orth György, Braun Csibi…Nekem az volt a szerencsém, hogy közöttük játszhattam…

Aztán még néhány nevet sorol, néhány későbbi labdarúgóét, akik szerinte szintén nagyobbak nála.

– Akkor majd beszélek én maga helyett – mondom neki. S azzal kezdem, hiszen már tudom, nem bántom meg vele, Orth György valóban nagyobb labdarúgó volt. Bár a különböző korok futballistáit épp úgy nem lehet egymáshoz hasonlítani, mint a különböző korok művészeit, emlékeim mégis ezt mondják: Orth György volt minden idők legnagyobb, leginkább művésznek nevezhető labdarúgója. Aki mellett valóban könnyű lehetett játszani – de nem lehetett könnyű vele egy csapatba bejutni. Látom, ez jólesik ennek a szerény embernek is, mert mosolyog és úgy, mint aki valami kedves dologra emlékezik. S nekem is jólesik, hogy ennyire „szakértőnek” bizonyulok, hogy Orth Gyuri levelére emlékezik, aki ezt írta neki 1956 szeptemberében, egy Dél-Amerikából küldött levelében: „Ne légy olyan szerény, a pályán elég jól helyezkedtél, és amint már írtam, ha nem játszottál volna olyan jól, nem kerülhettél volna Csibi és közém a csapatba. Miért nem kerültek oda mások?

– Tudja mire emlékeztet engem a mostani szabadkozó viselkedése? Egy olyan pillanatra, amire gondolom maga sem emlékszik. 1920-ban a Törekvés ellen játszottak, s maga úgy lőtte a győztes gólt, hogy véletlenül a térdére és onnan pedig a hálóba pattant a labda. De a gól, az mégis gól. A játékvezető sípolt és középre mutatott. Maga pedig mosolyogva mondott valamit Orth-nak. Tizennégy éves szemem is leolvasta széttárt karjáról, hogy valami ilyesfélét mondott: „Látod milyen szerencsém volt! Meg se mozdítom a lábam és gólt rúgok…” Hát ilyen a maga szerénysége, ilyen volt ifjúkorában, amikor az MTK aranycsapatában játszott, s ilyen most is...”

Ezt olvastad már?